érdekes, különösen mind a nagyon kicsi, mind a hasonló ám nagy viszonya a védák tükrében. A tantrikus út c. könyvben található meg az alábbi, mely megdöbbentő módon kapcsolja össze ezt és ezt a korábbi bejegyzésünket:
az anyagi univerzumban a fejlődést mindig a tér, az idő és az okság fogalmai mentén értelmezzük. az idő szimpla és folytonos egy-dimenzió, mely a múltat a jövőtől elválasztja. a pillanat ezen folytonosság tovább nem redukálható egysége. egy nap 60 ghatika, egy ghatika hatvan vig-ghatika, egy vig ghatika hatvan lipta, egy lipta hatvan vilipta, egy vilipta hatvan para és egy para hatvan tattpata. Így egy nap 46,656,000,000 tatpará-ból, azaz pillanatból áll. ez fedi magát a változást (ill. annak adott pillanatát) is, vagyis az anyagi világban történő egy-pontnyi elmozdulást. az idő dimenziójában csak egyetlen pillanat valós, és az egész anyagi világ fejlődése ebben a pillanatban történik meg, a többi, a múlt és a jövő csak történet illetve potenciál. így az idő relatív és nincs objektív valósága. mindig kontextus függő. de a tér is relatív, mert ezt is viszonya ill. pozíciója határozza meg. ezek mind pedig csak véges értelemben valósak.
a hang a tér sajátos minősége. a hang általunk ismert fizikai oka az a hatás, mely a megszólaltatott tárgy molekuláinak rezgése által jön létre, melyek rezgésüket átadják az őket körülölelő levegő molekuláinak. és valóban, a hang egyre táguló koncentrikus körök sokasága gyanánt úgy terjed a térben, mint hullámok az óceánban. a hang a védák szerint finomsága alapján rangsorolható. nada, a világegyetem végső rezgése, mely a teremtés visszhangja (szuperszónikus); pashyanti, a spirituális értelemben felébredettek által hallható rezgések; hum, az alap rezgés, vagy a hang elemi formája (transzcendentális); para a nem-hallható, nem-manifesztálódott hang (vagyis transzcendentális nem-hallható hang, mely a csendnél lényegileg mélyebb); vaikhari, a világi tárgyak által keltett hang (pl. húr pengetése, felület ütése, stb); és a mahyama, a hallható hang és a belső rezgések közötti átmenet.
a hang mibenlétének alapja a védákban rettenetesen fontos központi tan, melyet számtalan tantra említ úgy mint sphotavada. ez a tantrikus mantrák alapja is mely a védikus szertartások független része. szótagok ismétlésével a testben keletkező vibráló ritmusokkal ébreszti fel a szellemi lényeget. a védák szerint minden, a legfinomabb gondolattól a legdurvább anyagi formákig ilyen rezgések sajátos kombinációjának eredménye. minden tárgynak így meg van a saját önhangja, mely energiájának egy leírása. a rezgés ezáltal nem oka, hanem (számos más egyéb mellett) egy következménye a hangnak.
a sphotavada doktrina ezáltal azt a felettébb fura, megmagyarázhatatlan tulajdonságot írja le, mely szerint létezik egy transzcendentális rezgések nélküli (így szuperszónikus) hang (háttér rezgés), mely hallhatatlan a normál fül számára. ezt a védák számos esetben néma, állandó ill. nem-megpengetett névvel illetik (anahata dhvani). ez a posztulátum pedig arra enged következtetnünk, hogy vákuum nem létezik. a világegyetem osztatlan egész, mely a vibrálások skáláján a teremtést megelőző prakriti-val tekinthető egynek (az ősi hang, melyet pedig az oksági feszültség hozott létre (um. ősrobbanás) a para sabda).
a doktrina azt is tartja, hogy a hangpotenciál végső minősége a csend. véges dimenziókban az általa gerjesztett rezgések fokai szülik a fényt és a dimenziókat. minden rezgés elemi tulajdonsága ennek függvényében az ereje és a struktúra, azaz hangmagasság, ritmus, frekvencia, sebesség és harmónia. így pl. egy tárgy önhangját eltalálva az alakváltozásra késztethető ill. akár meg is semmisíthető.
a mantra és yantra rituálékban a szótagok és vizuális megfelelőik használata pedig mindvégig a fentiek alapján történi.
