john cage 4′ 33″ c. műve megkerülhetetlen. elég fontos tény az is, hogy általában többet írnak/beszélnek róla, mint ahányszor megnézik. mai pen rai anno 2004-ben a barbican-ban rendezett cage emlékfesztivál keretén belül látta utoljára élőben bso előadásában (mely videón megtekinthető itt). ezúttal ebben a bejegyzésben azonban a nyilatkozók népes táborát szeretnők bővíteni. a mű nem mellőz minden történelmi előzményt, bizonyos értelemben egy organikus fejlődés eredménye. egyik legjelentősebb aspektusa a multimedia jelleg, a hang-nélküliség által elért univerzalitás.

történelmi kontextusban alphonse allais publikált először egy teljesen üres kottát “album április elsejére” (primo-avrilesque) c. kötetében 1897-ben. allais, akit pl. duchamp is nagy tiszteletben tartott, tagja volt a “függetlenek szövetségének”, egy a montmartre körüli művészeti társulásnak, akiknek többek között az impresszionista művészet kifigurázása volt egyik céljuk. több művészettörténész is innen származtatja az avant-garde gyökereit. no de visszatérve a kottához, allais kottájában minden hangjegyet mellőz, csak az ütemvonalak rendszeres ritmusa tagolja. a mű címe pedig az irónikus “gyász induló egy magas süket ember temetésére” (funeral march composed for the burial of a tall deaf man). a műhöz fűzött megjegyzésében allais így ír: “komponálás közben az elv mely vezérelt, mely mindenki számára érthető, az hogy az igazi fájdalom néma, így a muzsikusok be kell érjék az ütemek néma számolásával, hogy ne fosszák meg a temetést méltóságától”. ez különösen figyelemre méltó abból a szempontból is, hogy mozartig a gyászzenét egyre lassuló tendencia jellemzi (persze gondolhatnánk itt a magyar himnusz belassulására is, meg arra, hogy kit tép régen és vajh miért), és ezen lassúlás bizonyos értelemben vett határesete a csend.

a fenti – újfent kakukktojás – kép marchel duchamp műve, “feljuttatni a tanítványt a napba” (avoir l’apprenti dans le soleil) címmel készült 1914-ben. ez az imént említett transzmédikus hatást már nyiltan felvállalva és fokozva, képet, nyelvet (vers) és zenei notációt egyesít (több mint valószínű erős másodlagos kapcsot hozva ezek között létre egy szójáték segítségével, merthogy sol (eredetiben nap) ugye egyben zenei domináns is). ezen felül egyértelműen éles ellentét feszül a hegynek föl küszködő kerékpáros által vélhetőleg generált zajok (lihegés, lánc csörgés, stb) és az üres kottapapír, valamint az egész mű némasága között. csend újfent.

john cage 4′ 33″ c. művéről olvasva, szinte mindig, kiokítva sulykolják az ember fejébe, hogy milyen téves is a műre mint “a csend”-re hivatkozni, merthogy ez nem. itt a lényeg a környezeti zaj, a visszhangmentes kamrában cage által átélt biológiai kakofónia, stb. no erre persze anno cage is rátett egy lapáttal, amikor ezt a “zaj” interpretációt aláadta művének, itt ennek ellenére mai pen rai mégis a csend aspektusát tekinti a legfontosabbnak (sorry john), egyrészt a fenti történeti szemlélet folytonosságában, valamint cage személyes (rejtett?) üzenetében, melyet most boncolgatnók egy kicsit.

cage jó pár éven keresztül foglalkozott zennel suzuki mester keze alatt. a zen egyik legfontosabb motívuma az, hogy … hát, nincs legfontosabb motívuma… de ha lenne és erről valaki írna egy bejegyzésben, akkor az valószínűleg a satori lenne. a tiszta adat elme legvégsőbb állapota, a letisztult megnyugvás, a csend és a rezgés nélküliség. az örökkévalóság. nézzük meg most cage darabját ebből a szempontból. a cím 4′ 33″-et másodpercben kifejezve 273-at (4*60+33) kapunk. nos ez a szám (negatív előjellel) a középiskolából is ismert, celziusban kifejezett abszolut nulla (0 kelvin). ezen a ponton már az atom sem rezeg, minden a végsőkig lassul és megáll. cage-i játék a csendre.

három zenei tételben. mindenkinek javaslom élőben.