a nada-bindu upanishad a misztikus om szótagot személyesíti meg mitikusan, olyan madárnak gondolva el, amelynek jobb szárnya az a betű stb., s leírja a kozmikus megfeleltetéseit (a hozzá tartozó világokat stb). ezután tizenkét dharana következik, annek jelzésével egyetemben, hogy mi történik azzal a jógival, aki e meditáció valamelyik fokán meghal (mely világba, mely istenek közelébe jut stb). e szöveg megemlíti a vedánta híres kígyókötél motívumát, amely a káprázatról szólő elméletnek szemléltetésére és megvitatására szolgál. ennek az upanisadnak azonban az a legérdekesebb része, amelyben a némely jógagyakorlatot kísérő hangjelenségek leírása áll. a siddhasana testhelyzetben hallott hang révén, amely a külvilágból jövő minden zajjal szemben süketté tesz, a jógi tizennégy nap alatt eléri a turiya állapotot. a hallott hangok kezdetben erősek (az óceán, a mennydörgés, a vízesés hangjához hasonlatosak), majd zenei jellegűek lesznek (mint a mardala, a harang és a kürt zengése), végül igen finomak (mint a vina, a fuvola vagy a méh hangja). a jóginak e lehető legfinomabb hangok meghallására kell törekednie, mert ez számára a meditációban való előrehaladás egyetlen módja. legvégül megkísérli az egyesülést a para-brahmannal, amely hangtalan (asabda). ez a meditációs állapot lehet, hogy kataleptoid, hiszen a szöveg szerint “a jógi olyan, mint a halott, megváltott (mukta) lett”. ebben az unmant állapotban (amely abban a pillanatban következik be, amint a misztikus halláson is túllép) a jógi teste “olyan, mint egy darab fa, nem érez sem meleget, sem hideget, se gyönyört, se fájdalmat”. hangot sem hall többé.

ennek az upanisadnak is észrevehető “tapasztalati” eredete; nyilván olyan jógakörnyezetből származik, amely a “misztikus hallásra” szakosult, vagyis arra, hogy hangokra összpontosítva érje el az “eksztázist”. ne feledjük azonban, hogy az efféle  “összpontosítás” csakis valamely jógatechnika (asana, pranayama stb) alkalmazásával érhető el, s hogy végcélja  az egész kozmosz átalakítása egyetlen hatalmas hangteofániába.