hosszas távollét után újra itt. jó volt, nagyon jó, de most vissza…

már régebben is szemeztünk az északi angyallal, de most, a nagy füst horizontján véletlenszerűen fel-feltűnő emberalakok hatására, melyek egy kicsit olyanok mint teszvesz város kukaca, egészen felcsigázódtunk. az elhíresült blind light pedig önmagában is felkeltette annyira érdeklődésünket, hogy felkeressük gormley kiállítását. számítottunk arra, hogy ok lesz a dolog, de arra, hogy ennyire rezonálunk, no arra nem.

az elmúlt pár évben, csak kettő olyan kiállítás jut eszünkbe ami ennyire hatással volt ránk. az egyik marclay mestertől a barbican-ban, a másik a pompidou központban giuseppe penone-tól.

az egész kiállítás transzcendens egyszerűséggel zenszerű hangulatot áraszt. az első terembe belépve az űrállomás fogad. méreteit ebből a képből nem lehet érezni, puszta fizikai mivolta is lenyűgöz, meg persze az is, hogy szakmai ártalomként minket hihetetlenül emlékeztetett a menger szivacsra, ami ugye a sierpinski szőnyeg három dimenziós manifesztációja.

a matematikára és tudományra való reflektálás nagy hangsúlyt kap végig, a nekünk legjobban tetsző mátrixok és kiterjedések című műve pedig újradefiniálja brancusi filozófiát és igen magasra teszi a lécet. jövő szobrászata itt és most.

a kiállítás hivatalos oldala itt, és bár tilos volt fényképeket készíteni, azért paparazzónk kitett magáért; pár fotó itt.

kötelező…